Önindukció I.
Az elhangzó szöveg
A kísérlet szereplői: egy 17 Ohmos, 1,2 Henry önindukciójú vasmagos tekercs. A tekercs egy áramkörbe van kapcsolva, amelynek két párhuzamos ágában egy-egy izzó található. A felső egy 17 ohmos ellenállással, az alsó pedig az előbb leírt tekerccsel van sorba kapcsolva. A kísérlet további szereplője egy egyenáramú tápegység. Bekapcsoláskor az indukciós tekerccsel sorba kapcsolt izzó késve kezd világítani. Csökkentsük a vasmag kiszerelésével az önindukciót! Ekkor már szemmel nem érzékelünk időkésést a két izzólámpa felvillanása között. Visszahelyezve a vasmagot az előbbi késés ismét megfigyelhető. Az áram által felmágnesezett zárt vasmagot az áram kikapcsolása után is nehéz megbontani. Szétfeszítés után maradó (remanens) mágnességet már nem tapasztalunk. Figyeljük meg, hogy az első és a második bekapcsolásnál más a késés mértéke, a másodiknál kisebb! Kapcsoljuk be az áramkört, nyitott vasmaggal és figyeljük meg, hogy az alsó ágban a lámpa egy rövid időre kialszik, amikor a vasmagot zárjuk. Folytassuk a kísérletezést váltóárammal! A frekvencia fél Hertz. Az izzók felvillanása árulkodik az öninduktivitás szerepéről: csaknem a periódusidő negyedével késik az áram a feszültséghez képest. Szedjük ki a vasmagot a tekercsből, ezzel csökkentjük az induktivitást! Ekkor a két lámpa egyformán viselkedik. Visszahelyezve a vasmagot ismét látszik az áram késése. A frekvencia növelésével mindkét lámpa szaporábban villog, miközben a tekerccsel sorba kötött egyre halványul, és végül kialszik. Visszatérve az egyenáramú áramforráshoz, vizsgáljuk meg, hogy mi történik, ha a vasmagot hirtelen kinyitjuk! Ekkor nagyot villan a tekerccsel sorbakötött lámpa és kiég! Ezen még vasmag visszahelyezése sem segít.
