Vákuumtechnika
Tartalomjegyzék |
Elméleti összefoglaló
Bevezetés
A tudomány és a technika számos területén a levegő jelenléte zavaró lehet. Ennek egyik oka, hogy az atmoszférikus nyomású gázokban a legtöbb részecske szabad úthossza igen rövid. Ez azt jelenti, hogy pl. a sugárforrásból származó részecskék jelentős része nem tud eljutni a detektorig anélkül, hogy kölcsönhatásba ne lépne a környező gázzal, ami energiaveszteséggel, illetve a részecske haladási irányának megváltozásával járhat.
Fontos emellett megemlíteni azt is, hogy az atmoszférából gázrészecskék adszorbeálónak a szilárd testek felületére. Ez bizonyos esetekben (pl. felületanalitikai mérések) szintén problémát jelent.
Ezek a problémák általában csak a nyomás csökkentésével orvosolhatóak. A vákuumtechnika foglalkozik minden olyan berendezéssel, amely az atmoszférikus nyomásnál alacsonyabb nyomáson üzemel.
Az egyes alkalmazások igényeinek megfelelően a különböző berendezések – az előállított vákuum szempontjából – igen széles tartományban üzemelnek. A részecskék szabad úthossza általában már 10-5 – 10-6 mbar (Hagyományi okokból a vákuumtechnikában a vákuum nagyságát általában mbar vagy torr egységekben szokás megadni. 760 torr ≈ 1000 mbar = 105 Pa) nyomáson összemérhetővé válik a berendezések karakterisztikus méreteivel. Ahhoz azonban, hogy egy felület tisztaságát egy mérés, vagy egy technológiai lépés során megtartsuk ennél sokkal jobb vákuumra van szükség. Ennek megfelelően a felületanalitikai- vagy pl. a molekulasugaras epitaxiás berendezések általában a 10-9 – 10-10 mbar-os tartományban üzemelnek.
Vákuumszivattyúk
A különböző vákuum-berendezésekben a nyomás a légköri nyomásnál akár 15 nagyságrenddel is alacsonyabb lehet. Olyan szivattyú, ami ilyen széles tartományban képes lenne üzemelni nem létezik. Ezért az egyes vákuum-berendezésekbe több különböző szivattyút is beépítenek.
Elővákuum szivattyúk
Elővákuum szivattyúknak nevezzük mindazon szivattyúkat, amelyeket már atmoszférikus körülmények között is be lehet kapcsolni, és képesek biztosítani a különböző nagyvákuum-szivattyúk elindításához szükséges vákuumot. Az elővákuum szivattyúk feladata továbbá a különböző nagyvákuum-szivattyúk által kipöfögött gázok elszívása is.
A leggyakrabban alkalmazott elővákuum szivattyú az úgynevezett rotációs szivattyú. Ennek működését az (1. ábra) szemlélteti. A hengeres szivattyúházban excentrikusan helyezkedik el a forgórész vagy rotor, melynek hornyában két lapát mozog. A lapátokat egy rugó tartja állandóan a szivattyúház falához szorítva.
Az „a” ábrán a forgórész a szívási ciklus kezdetének megfelelő állásban van. Ahogy továbbfordul, a lapát a szívónyílás alatti hengerteret egyre növeli, amely szívóhatást vált ki. A másik lapát a „c” helyzetben elzárja az előzőekben növelt térfogatot a szívónyílástól. A rotor továbbfordulásával a szivattyú folyamatosan összenyomja a bezárt térrészt, ami végül a „d” helyzetben kapcsolatba kerül a kipufogó-nyílással. Mikor a gáz annyira összenyomódik, hogy nyomása eléri a szeleplemez felemeléséhez szükséges értéket, megkezdődik a kipufogás folyamata.
 |
 |
A rotációs szivattyú egyik legfőbb hátránya, hogy a szivattyúház és a lapátok közötti tömítést olaj biztosítja, amelynek minden esetben van egy bizonyos véges gőznyomása, így olajgőzökkel szennyezheti a vákuumrendszert. Ennek elkerülése érdekében a rotációs szivattyúk szívócsonkjára gyakran szerelnek fel olajcsapdákat. Ezekben általában zeolit köti meg az olajgőzöket.
A másik lehetséges megoldás olajmentes elővákuum szivattyúk alkalmazása. (Valóban olajgőz-mentes vákuumrendszert csak ilyen szivattyúkkal lehet létrehozni.) Ezek közül talán a legelterjedtebb az úgynevezett membránszivattyú. (2. ábra) Ennek működése hasonló a hagyományos dugattyús szivattyúkéhoz, azonban itt egy könnyen deformálható membrán szívja be, majd pumpálja ki a gázt a szivattyúból. A gáz megfelelő áramlás-irányáról szelepek gondoskodnak. A membránszivattyúk teljesen olajmentesek, végvákuumuk azonban rosszabb, mint a rotációs szivattyúké.
A szivattyúk végvákuumának javítása érdekében gyakran több szivattyút kötnek sorba. Rotációs szivattyúk esetében már a kétfokozatú szivattyúk is képesek 10-3 mbar körüli végvákuum elérésére. Ezzel szemben a memebránszivattyúk általában négyfokozatúak, de végvákuumuk így is mindössze 10-1 mbar körüli.
Molekuláris szivattyúk
A turbómolekuláris szivattyú működése azon alapul, hogy a gázrészecskéknek impulzust lehet átadni egy mozgó szilárd felülettel való ütközés során. Magát a szivattyút úgy lehet elképzelni, mint egy nagyon nagy sebességgel forgó ventillátort. A lapátok a közéjük kerülő részecskéket a kipufogó-nyílás felé terelik. A turbómolekuláris szivattyúk általában nem egy, hanem több „rotor” (forgó lapátok) és „strator” (álló lapátok) fokozatból állnak. (3. ábra)
Szintén az impulzus-átadáson alapul az úgynevezett „drag” szivattyú működési elve. Ebben egy sima felületű cső alakú rotor forog henegeres falak között. (Az egyik fal a rotoron kívül a másik a belsejében található.) A rotor és a falak között a távolság nagyon kicsi. A falak felületén spirális bemarás található. A rotor olyan nagy sebességgel forog, hogy annak kerületi sebessége összemérhető a gázrészecskék átlagsebességével. A szívóhatás alapja a rotor és a gázrészecskék közötti impulzuscsere: a falakon található spirális bemarás a tangenciális irányban felgyorsított részecskéket a kipufogó-nyílás felé tereli. (4. ábra)
 |
 |
A drag szivattyú fő hátránya kis szívási sebessége és gyenge végvákuuma, viszont megelégszik 10 mbar körüli elővákuummal is. Ezzel szemben a turbómolekuláris szivattyú szívási sebessége és végvákuuma igen jó, de komolyabb elővákuumot igényel. Napjainkban egyre inkább elterjednek a hibrid turbó-drag szivattyúk, amik egy turbómolekuláris és egy drag fokozatot kombinálnak egyetlen forgórészen, ezáltal ötvözik a két típus előnyös tulajdonságait.
Szorbciós szivattyúk
A szorbciós szivattyúk működése azon alapul, hogy a gázrészecskék hajlamosak szilárd testek felületére adszorbeálódni. Minnél hidegebb egy felület annál több gázt képes megkötni. Ez felhasználható arra, hogy a vákuumrendszerben található gázrészecskéket egy kiválasztott felületen kössük meg.
Szorbciós szivattyúk használhatóak elővákuum-szivattyúként is. Ez esetben általában zeolitot tartalmazó tartályokat hűtünk le cseppfolyós nitrogén segítségével. A zeolit porózus szerkezetű, igen nagy fajlagos felületű anyag, így jelentős mennyiségű gáz megkötésére képes. Egy-egy vákuumrendszerhez több ilyen tartály kapcsolódik szelepeken keresztül. Mikor az egyik szorbciós szivattyúban található zeolit telítődik, azt egy szelep segítségével leválasztják a vákuumrendszerről, és szerepét egy másik szorbciós szivattyú veszi át. Ha felmelegítjük, a zeolit leadja megkötött gázt, ily módon egyszerűen regenerálható, és újbóli lehűtés után újra alkalmassá válik gáz megkötésére.
Krioszorbciós szivattyúkat turbómolekuláris vagy olajdiffúziós szivattyúkkal együtt is alkalmaznak azok végvákuumának javítása érdekében. Ilyenkor a krioszorbciós szivattyú általában a turbómolekuláris vagy olajdiffúziós szivattyú beömlőnyílása felett foglal helyet. A megkötő felület itt általában maga a szorbciós szivattyú fém teste. Az ilyen típusú szivattyúk végvákuuma tovább javítható úgynevezett titán-szublimációs szivattyú alkalmazásával. Ezekben a szivattyúkban a hűtött felületre titánt párologtatnak fel. A titán kémiailag nagyon aktív anyag, így egy friss titánfelület gázmegkötő képessége igen nagy, ami jelentősen javíthatja az elérhető végvákuumot.
Nyomásmérők
Piráni vákuummérő
A Piráni vákuummérőt rendszerint az elővákuum mérésére használják. Működési elve azon alapul, hogy egy meleg felület időegységre eső hővesztesége függ az őt körülvevő gáz nyomásától. (Magasabb nyomásokon több gázrészecske ütközik a felületnek időegység alatt, így több hőt képes elvinni.)
Magának a nyomásmérőnek a felépítése és a működése is igen egyszerű: egy vékony platina drótot melegítünk elektromos áram segítségével. A huzal ellenállásának mérése útján annak hőmérséklete állandó értéken tartható, a felvett teljesítményből pedig a nyomás meghatározható. A huzal által leadott elektromos teljesítmény mérésére, illetve a táplálására általában Wheatstone-híd szolgál.
Penning vákuummérő
A Penning vákuummérő (5. ábra) úgynevezett hidegkatódos ionizációs vákuummérő. A katód és az anód közé igen nagy (2000 V körüli) feszültséget kapcsolnak. Az egész mérőcső erős – 500 G körüli – az elektromos térrel párhuzamos mágneses térben helyezkedik el, amelyet állandó mágnesek biztosítanak. A mágneses tér az elektronokat eltéríti, így azok nem képesek egyenesen az anódba repülni, ezáltal jelentősen megnő az úthosszuk, és így sokkal több gázrészecskét képesek ionizálni. Az így létrejövő ionok nagyobb tömegük miatt sokkal kevésbé térülnek el a mágneses térben, és közvetlenül a katódra futnak. Az ionoknak a katódba való becsapódása újabb elektronokat vált ki, amelyek aztán újabb ionizációra képesek. Az így létrejövő kisülést Penning kisülésnek nevezzük. A kisülés árama a 10-3 – 10-5 mbar tartományban jó közelítéssel arányos a gáz nyomásával.
 |
 |
Bayard – Alpert csöves vákuummérő
A Bayard – Alpert csöves vákuummérő (6. ábra) úgynevezett izzókatódos ionizációs vákuummérő. Benne az elektromos áram segítségével izzított katódból termikus emisszióval elektronok lépnek ki. Ezek az elektronok a katódhoz (és az ionkollektorhoz képest is) pozitív feszültségre előfeszített rácsra vándorolnak. Az elektronok egy része nem egyenesen repül a rácsra, hanem annak résein át berepül a rács és az ionkollektor közötti térrészbe. Az elektronokra ebben a térrészben is a rács felé mutató erő hat, így „visszafordulnak” és végül néhány oszcilláció után a rácsba csapódnak. (Az ionkollektorra a katódhoz képest kis negatív feszültséget kapcsolnak, így biztosítható, hogy egy elektron sem éri el azt.)
Az elektronok a gázrészecskékkel való ütközések során ionizálják azokat. A rács és az ionkollektor közötti térrészben képződő pozitív ionok az ionkollektorra vándorolnak, így az ezen át kifolyó áramot mérve a nyomással arányos jelet kapunk. Ultranagy vákuum tartományban leggyakrabban ilyen típusú vákuummérőket használnak.
Vákuumrendszerek
Vákuumkamrák
A különböző vákuumkamrák falát olyan anyagból kell készíteni, melynek nagyon alacsony a gőznyomása, és nem, vagy csak elhanyagolhatóan csekély mértékben ereszti át az atmoszféra gázait. Ez nem csak azt jelenti, hogy a vákuumkamra falának nem szabad porózusnak lenni: a gázok nem csak lyukakon át kerülhetnek be a vákuumkamrába, hanem akár egy teljesen tömör falon is képesek átjutni diffúzió útján. Ez a permeáció jelensége. E miatt igen fontos a kamra fal anyagának megfelelő megválasztása, és a megfelelő falvastagság biztosítása.
A kamra belső felületének minden esetben simának kell lennie. Mint azt a szorbciós szivattyúk esetében is említettük, a nagy felületű, porózus anyagok jelentős mennyiségű gázt képesek megkötni felületükön. Az apró repedésekben és pórusokban a gáz „bentszorulhat”, így azok úgynevezett „virtuális lyuk”-ként funkcionálhatnak.
Jelentősége van ezen kívül a vákuumkamrák alakjának, és a szivattyúk elhelyezésének is. Ennek oka, hogy a vákuumtartományban (ahol a részecskék szabad úthossza meghaladja a berendezés karakterisztikus méreteit) többé már nem igaz az, hogy egy összefüggő gáztérben a nyomás mindenütt nagyjából egyenlő. Ha a vákuumkamra két része csak egy aránylag szűk nyíláson, vagy csövön át kapcsolódik, a két térrész nyomása között akár nagyságrendi különbségek is lehetnek.
Tömítések
10-6 – 10-7 mbar nyomásig jól alkalmazhatóak az úgynevezett viton-gumiból készült tömítések. (Ez egy speciális szintetikus gumi, amelynek igen kicsi a gőznyomása és a permeációja.) Ennél jobb vákuum azonban általában már csak fémtömítésekkel érhető el. Ezek a tömítőgyűrűk általában rézből vagy alumíniumból készülnek, de bizonyos esetekben alkalmaznak aranyból készült tömítéseket is.
Az ilyen fém tömítésekhez készült flansnikon általában úgynevezett vágóéleket alakítanak ki, ami az összeszerelés során belenyomódik a tömítőgyűrű anyagába. Mivel a fémtömítések a gumival ellentétben nem nyerik vissza alakjukat a kötés bontása után (a vágóél nyoma bennemarad a tömítőgyűrűben) ezek a tömítések általában egyszerhasználatosak.
Lyukkeresés
Nagyvákuum berendezések esetén a legkisebb lyukak és tömítetlenségek is gondot okozhatnak. Ezen lyukak helyének megtalálására többféle módszert is kidolgoztak. A legegyszerűbb módszer az, amikor a gyanús helyekre injekciós tűvel kis mennyiségű acetont fecskendeznek. Ez a lyukon keresztül beszivárog a vákuumkamrába, ott elpárolog, és kis mértékben tovább rontja a vákuumot, ami a nyomásmérőn többnyire jól látható. Ezáltal meghatározható, hogy a gyanús helyek közül melyik az, amelyik valóban lyukas.
Az acetonos lyukkeresés során a nyomásmérő bármely irányú kitérése lyukat jelez! Ennek oka az, hogy az aceton bizonyos esetekben a kamra faláról különböző szennyeződéseket moshat be a lyukba, ily módon részlegesen eltömítve azt, ami a vákuum javulását eredményezheti.
Az acetonos lyukkeresésnél célszerű lentről felfelé haladni. Ellenkező esetben az aceton a vákuumkamra falán lefolyva egy, az éppen vizsgált helynél lejjebb lévő lyukon át is bejuthat a vákuumrendszerbe. Lentről felfelé haladva biztosak lehetünk benne, hogy az éppen vizsgált hely alatt már nincs olyan problémás pont amin át az aceton bejuthatna a rendszerbe.
Ultranagy vákuum berendezések esetén előfordulhatnak olyan lyukak, amik az acetonos módszerrel már nem kimutathatóak, azonban a berendezés végvákuumát lerontják. Ilyen esetekben hélium segítségével is lehet lyukat keresni. Ilyenkor egy tömegspektrométer segítségével figyelik a kamrában található maradékgáz összetételének változását. A nyomásmérő kilengése helyett itt a tömegspektrumon a hélium csúcs megnövekedése jelzi a lyukat.
Kikályházás
A különböző vákuumszivattyúk szívássebességének, és a vákuumkamrák térfogatának összevetéséből egyszerűen látható, hogy a szivattyúk a kamra gázterében található gázrészecskéket már igen rövid idő alatt képesek lennének elszívni. Ennek ellenére az ultranagyvákuum berendezések végvákuumának elérése igen hosszú ideig tart. Ennek oka, hogy a kamra falára a légkörből különböző gázok, gőzök adszorbeálódnak. Ezek a nyomás csökkentésével folyamatosan deszorbeálódnak a falról, ezáltal elrontva a vákuumot. Az igazán jó vákuum eléréséhez tehát nem csak az eredetileg a gáztérben lévő részecskéket kell elszívni, hanem meg kell várni azt is, hogy a kamra fala megfelelően megtisztuljon.
A deszorbció sebessége a kamrafal felmelegítésével megnövelhető. Ez az úgynevezett kikályházás. Ez történhet a kamra falára kívülről rátekert fűtőbandázsokkal, de előnyösebb, ha az egész rendszer köré – ideiglenesen – egy kemencét építünk (így biztosítható a rendszer egyenletes felfűtése). Napjainkban egyre inkább elterjed a berendezés belsejébe helyezett nagy teljesítményű lámpák használata, melyek közvetlenül a kamra belső falát melegítik. Bizonyos rendszerekben a kamrafal tisztítására glimm kisüléseket is használnak. Ez esetben az ionbombázás tisztítja meg a kamra falát.
A berendezések különböző alkatrészei különböző hőmérsékleteket képesek elviselni. (120 °C, 250 °C, 400 °C) Ezt rendszerint a gyártók az egyes berendezések adatlapjain megadják. A kikályházást mindig ennek figyelembevételével kell végrehajtani!
Mérési feladatok
A vákuumrendszer elindítása
- a. Kapcsolja be a Piráni vákuummérőt
- b. Kapcsolja be a rotációs szivattyút
- c. Nyissa meg a turbómolekuláris szivattyú hűtővíz csapját
- d. Kapcsolja be a turbómolekuláris szivattyút
.jpg) |
.jpg) |
- e. Indítsa el a stoppert és nyissa a turbómolekuláris és a rotációs szivattyú közötti szelepet
- f. Percenként írja fel a Piráni vákuummérő által mutatott nyomást
- g. Egy perc elteltével kapcsolja be a Penning vákuummérőt
- h. Ezután percenként írja fel a Piráni és a Penning vákuummérő által mutatott nyomást is
- i. Ha a Penning vákuummérő által mutatott nyomás 10-4 mbar alá csökken kapcsolja be a Bayard – Alpert csöves vákuummérőt is
 |
- • Kapcsolja be a tápegység fökapcsolóját
- • A műszer mutatójának kétszer ki kell lengenie. Ha ez megtörtént, a tápegység bemelegedett
- • Állítsa az emissziós áramot 0,1 mA állásba, az „EXPONENT” kapcsolót pedig 10-3 állásba (FIGYELEM! Ügyeljen rá, hogy a 10-3-as állás a 0,1 mA-es vonalhoz kerüljön!)
- • A „GAUGE ON” gombbal kapcsolja be a vákuummérőt
- • „ZERO CHECK” állásban állítsa be a műszer null-állását a „ZERO SETTING” potenciométerrel
- • „ELECTRON CURRENT” állásban állítsa be az ionizációs áramot a „MEASURING IONISING CURRENT (red mark)” potenciométerrel a skála közepére
- • „PRESSURE” állásban mérhet nyomást
- j. A nyomásmérő gáztalanítása
Ha a nyomásmérő nem üzemel, annak alkatrészei gáz adszorbeálódik, ami meghamisíthatja a mérést. Ezek közül a laborgyakorlat során elérhető nyomástartományban csak a katódra adszorbeálódott gáz bír jelentőséggel.
- • Ellenőrizze, hogy szükség van-e a nyomásmérő gáztalanítására! Mérje meg a vákuumkamrában a nyomást az emissziós áram különböző értékei mellett. Ha minden állásnál nagyjából ugyanazokat az értékeket kapja, a katód tiszta. Ellenkező esetben gáztalanítani kell.
- • A katód gáztalanítása annak magasabb hőmérsékletre fűtésével történik. Ennek érdekében állítsa az emissziós áramot a maximális, 10 mA-es állásba. (Ilyenkor fűti fel a tápegység a katódot a maximális hőmérsékletre.)
- • A gáztalanítás általában néhány percet vesz igénybe. Percenként ellenőrizze újra, hogy a katód megtisztult-e már!
- k. Ezután percenként írja fel a Piráni, a Penning és a Bayard – Alpert csöves vákuummérő által mutatott nyomást is fél órán keresztül
Lyukkeresés
a. Lentről felfelé haladva fecskendezzen acetont az összes tömítésre. (Kivétel ez alól a legalsó tömítés, ami a turbómolekuláris szivattyú és a kamra között található.) Minden egyes próba után várjon legalább 10-15 másodpercet. Ha valahol a nyomásmérő kileng, húzza meg az adott illesztés csavarjait
Nyomásmérés a nagy vákuumkamrában
- a. A laborvezető útmutatása alapján kösse át a Bayard – Alpert csöves vákuummérő tápegységét (Kikapcsolt állapotban!!!) a nagykamrában található mérőcsőre
- b. Az 5.1. i és j pontjában leírtaknak megfelelően kapcsolja be, és gáztalanítsa a vákuummérőt.
- c. Hasonlítsa össze a nagy és a kis vákuumkamrában mérhető nyomást
Kamrák közötti szelep zárása
- a. Zárja be a két kamra közötti szelepet és figyelje a két kamrában a nyomás változását az idő függvényében
- b. Nyissa ki a két kamra közötti szelepet és figyelje a két kamrában a nyomás változását az idő függvényében
Gázbeeresztés
- a. A nagykamrán található finom-gázbeeresztő szeleppel eresszen be gázt a rendszerbe, a laborvezető utasításainak megfelelően! Figyelje a nyomás változását mindkét kamrában az idő függvényében.
- b. Zárja a szelepet, és figyelje a nyomás változását mindkét kamrában az idő függvényében.
- c. Ismételje meg az „a” és „b” pontokban leírtakat a kis kamrán található szeleppel is
- d. Ismételje meg az „a”, „b” és „c” pontokban leírtakat a két kamra közötti szelep zárt állása mellett is
A vákuumrendszer leállítása
- a. Zárja el a finom-gázbeeresztő szelepeket
- b. Nyissa ki a két vákuumkamra közötti szelepet
- c. Kapcsolja ki a vákuummérőket
- d. Zárja be a rotációs és a turbómolekuláris szivattyú között szelepet.
- e. Kapcsolja ki a turbómolekuláris és a rotációs szivattyút
- f. Mikor a turbómolekuláris szivattyú leállt, zárja el a hűtővizet
PDF formátum
